Veszélyes hulladékok kezelése, és egyes veszélyes anyagok szabályozása
A mérgező és veszélyes hulladékok kezelését az EU már az 1970-es évek óta szabályozza (78/319, majd 91/689/EGK irányelvek). A jelenleg hatályos irányelv előírja, hogy úgy folyjon a veszélyes hulladékok ártalmatlanítása, hasznosítása, ellenőrzése, hogy egymás felé közelítse a tagállamok veszélyes hulladékokra vonatkozó gazdálkodási jogszabályait. Előírja továbbá, hogy a tagállamoknak az illetékes hatóság részére hulladékgazdálkodási tervet kell készíteniük a veszélyes hulladékokról. A korábbi szabályozásokat egységesítette a 2008/98/EK, az úgynevezett Hulladék keretirányelv, mely meghatározza a hulladékgazdálkodás és hulladékmegelőzés ötlépcsős rendszerét, mely szerint a hulladékmegelőzés az elsődleges, azt követi az újrahasználatra való előkészítés, az újrafeldolgozás, az egyéb hasznosítás, majd legvégső esetben az ártalmatlanítás.
Hazánkban a 192/2003. (XI. 26.) kormányrendelet[1] szerint a veszélyes hulladékok kezelése csak környezetvédelmi hatóság engedélyével végezhető, néhány kivétellel. A hulladékokkal kapcsolatos adatszolgáltatások hazai rendjét a 164/2003. (X. 18.) kormányrendelet írta elő, mely összhangban van az EU-adatszolgáltatás követelményeivel.[2] A rendelet kimondja, hogy a hulladék termelőinek, birtokosainak és kezelőinek pontos, méréssel alátámasztott nyilvántartást kell vezetniük a hulladékaikról, azok forgalmáról és kezeléséről, a kezelő létesítmények működéséről, és külön nyilvántartásba kell venni a veszélyes hulladékokat. A nyilvántartások alapján hatósági bejelentéseket kell készíteni. A hulladékok egyértelmű beazonosításának érdekében a hazai szabályozás és az Európai Unió egyaránt úgynevezett hulladéklistákat alkalmaz. Az Európai Hulladék Katalógus [EWC, átvette a 16/2001. (VII. 18.) KÖM rendelet] a veszélyes hulladékokat a nem veszélyes hulladékoktól csillaggal (*) különbözeti meg. A lista 20 fő csoportot tartalmaz, amelyeket a hulladékok keletkezési eredete alapján határoztak meg.[3]
Az EU 2000 óta az elhasznált járművek hasznosítását is szabályozza [2000/53/EK irányelv, hazánkban 267/2004. (IX. 23.) kormányrendelet].[4] Az irányelv szerint az elhasználódott járműveket, alkatrészeket és anyagaikat (évi 8-9 millió tonna), újra kell használni és -hasznosítani, előnyben részesítve az újrahasználatot és a visszanyerést. Cél, hogy 2015-ig az újrahasználat és -hasznosítás mértéke elérje a járműsúly 95%-át. A 2006/66/EK irányelv alapján hazánkban is létrejött az elemek és akkumulátorok szelektív gyűjtésének rendszere.
Több jogszabály célja annak megelőzése, hogy veszélyes anyagok kerüljenek a kommunális hulladékba. A csomagolásról és csomagolási hulladékokról szól a 94/62/EK irányelv, ami négy nehézfém [higany, ólom, kadmium és króm(VI)] összességére állapít meg 100 ppm-s megengedhető maximális értéket. A növényvédő szerek csomagolási hulladékának kezelését is szigorúan szabályozza az Unió. Az EU 2002/95/EK, úgynevezett RoHS (Restriction of Hazardous Substances) irányelv[5] célja, hogy csökkentse az olyan anyagok felhasználását, amelyek kockázatot jelentenek az ember egészségére vagy a környezetre. A RoHS alapján 2006. július 1. után az új elektromos és elektronikai berendezések többsége nem kerülhet forgalomba az EU-ban, ha azokban 0,1% felett található ólom, higany, hat vegyértékű króm, polibrómozott bifenilek (PBB), vagy polibrómozott difenil-éterek (PBDE), illetve ha 0,01% felett tartalmaznak kadmiumot. Jelenleg, 2011-ben folyamatban van az irányelvek revíziója.
Az elektronikus/elektromos termékek hulladékainak kezelésében az EU a világ egyik legszigorúbb szabályozásával rendelkezik.[6] Az elektromos és elektronikai berendezések hulladékainak visszavételéről a 2002/96/EK, az úgynevezett WEEE irányelv (Waste Electrical and Electronic Equipment)[7] szerint a 2005 óta forgalomba helyezett elektronikus termékek visszavételét kötelesek a gyártók költségmentesen megoldani.
